PDF Nyomtatás E-mail
Az emlékcsarnok története

A második világháború elõtt elhelyezett emlékművekkel reprezentált nemzeti panteon bár a 20. század elsõ harmadában jött létre, mégis jellegzetes, 19. századi értékrendet képviselt. Döntõen olyan szellemi emberek szobrait helyezték el, akik az akkori értékrend szerint a reformkor és a közelmúlt klasszikusainak számítottak, a nemzeti kultúra kibontakoztatásában játszottak fontos szerepet. Kisebb számban emlékeztek meg a magyar múlt dicsõségesebb korszakaiból származó nagyságokról, így leginkább Mátyás korából és a feudalizmus korszakából örökítettek meg néhány kiemelkedõ jelentõségű személyiséget. Kivételképpen ezek közé királyok, fejedelmek uralkodók, reformkori politikusok is kerültek, ami kétségtelen engedményt jelentett ahhoz képest, hogy a panteont a művészet, a kultúra, a tudomány művelõi emlékhelyének szánták. Ezeket a kivételeket az adott személy művelõdéstörténeti jelentõsége indokolta. Ellentmondásos döntés röviddel az avatás után is adódott: I. Ferenc József és Mária Terézia szobrának elhelyezésével.

A Stróbl-hagyaték tematikus összetétele is meghatározó volt, hiszen a szobrok művészeket ábrázoltak, zömükben kortárs festõket, szobrászokat, zeneszerzõket. A Klebelsberg, majd késõbb a panteon bizottság által megrendelt emlékművek között már nagy számban találjuk meg a magyar irodalom klasszikusait, történészeket, társadalomtudósokat. Kiemelt figyelem illette a természettudósokat is az egyetemes tudományos életben elért szerepük miatt. A képzõművészet és az építészet körébõl csupán az akkor elfogadott "nagyokat" szerepeltették. Az építészek emlékeinek elhelyezését az 1930. évi XII. Építész Kongresszus finanszírozta. A „magyar kultúrkör” értelmezését meglehetõs tágan értelmezték, így nem magyar származású személyiségek is helyet kaptak az emlékcsarnokban: például olaszok, (Giuliano Cesarini, Kapisztrán János, Ozorai Pipo) továbbá a német Wenzel Gusztáv és Budenz József, a dalmát Antun Vranèiè (Verancsics Antal) és a skót Clark Adam. Ez a körülmény vitatható módon valósította meg a történelmi Magyarország nemzeti alapú kulturális reprezentációját.

Az emlékcsarnok szoboremlékei között a város és a vidék történetének egyes jelentõs eseményeit megörökítõ kompozíciókat is találunk. Az ezeken látható személyek természetesen az ábrázolt események részeseiként szerepelnek az emlékcsarnokban. Az egyházi személyek esetében kétségtelenül szerepet játszott egyházi rangjuk, tisztségük is, de nem emiatt kaptak emlékművet, hanem tudományos tevékenységük okán (Katona István, Ipolyi Arnold, Pázmány Péter).

Klebelsberg Kunó szobra a Széchenyi téren Melocco Miklós alkotásaKlebelsberg Kunó szobra a Széchenyi téren Melocco Miklós alkotása

Az 1945-ös politikai fordulatnak és a nyomában bekövetkezõ hatalomváltásnak drámai következményei lettek a Nemzeti Emlékcsarnok sorsának alakulásában. Szeged, amely Horthy indulásának, a szegedi gondolatnak emblematikus kultuszhelye volt, a bűnös város bélyegét kapta. A város reprezentatív szoborcsarnoka az új hatalom szemében a Horthy-korszak tudatos kultúrnemzet koncepciójának és fõként gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter tevékenységének megtestesítõje volt. Belügyminiszteri rendeletek kényszere alatt és a változtatni akarás túlbuzgósága nyomán aprólékos gondossággal eltüntettek minden olyan jelet, amely mindezekre konkrétan utalhatott. Az árkádok alatt a kémiai intézet bejárata mellett, például a ma is látható, falba ágyazott mészkõ tégláról – az egyetemi építkezések zárókövérõl – levésték a címereket, és az emlékszöveget. Klebelsberg emléktáblájáról levésték címerét és a reá utaló latin szöveget, a táblára pedig N. Beloiannisz görög szabadságharcosra, a tér új névadójára emlékeztetõ sorokat véstek. Az Aradi vértanúk tere felõli homlokzatról levették az Egyetemalapítók domborművét, amely a kolozsvári egyetem Szegedre telepítésének és az ennek nyomán megindult építkezéseknek állított emléket. Az ábrázolt személyek között ott magasodott Glattfelder Gyula megyés püspök és Klebelsberg Kunó alakja is.

Ürményi József eltűnt domborműveÜrményi József eltűnt domborműve

Durvább és feltűnõbb beavatkozás volt a Nemzeti Emlékcsarnok megcsonkítása. Eltávolították a politikai szempontból nemkívánatosnak ítélt személyiségek szobrait, vagy megfosztották egyes jelvényeiktõl. Pázmány Péter szoboralakjának kezébõl feltehetõen ekkor tűnt el a kettõs kereszt. I Ferenc József emlékművét és vélhetõen Werbõczy István domborművét túlbuzgó szegedi egyetemisták verték szét. Kovacsics Márton György emléke eltűnt, Mária Terézia mellszobrát, Henszlmann Imre, és Ürményi József domborműveit pedig a múzeum raktárába száműzte az új hatalom. Mindezekkel együtt viszonylag kevés kárt szenvedett a nagy gonddal összeállított szoborgyűjtemény, vagyis a válogatás idõtállónak, maradandónak bizonyult.

Az emlékcsarnok történetében az utóbbi fél évszázad új fejezetnek tekinthetõ.

A szoborcsarnok gondozása a helyi önkormányzat – korábban tanács – illetve az egyetemi körök kezébe került. Az árkádok alatt viszonylag egyenletesen osztották el az emlékműveket, ezért az eltávolított szobrok okán, sürgetõ teendõ nem akadt. Némi korrekcióra azonban már közvetlenül a háború után sor került. Az emlékművek körét olyanokkal egészítették ki, akik a Horthykorszakban nem kerülhettek volna ide, jellemzõen már ekkor a helyi érdekeket érvényesítõ elképzeléseknek megfelelõen bõvült a névsor: József Attila, Móra Ferenc, Radnóti Miklós kapott meglehetõsen szerény kivitelű emlékművet.

Az ezredfordulóig koncepció vagy határozottabb elgondolás nem született a panteonról. Mint építészeti-művészettörténeti elem, a város múltjának érdekes és karakteres szelete, gazdagította a városképet. Hivatalos megemlékezéseknek azonban nem volt színhelye. A hatvanas évtizedtõl a kilencvenes évtized végéig alkalmanként sor került az emlékcsarnok kiegészítésére, a nyilvánvaló hiányok pótlására. 1976-ban már 81-re gyarapodott a szobrok száma. Az emlékműveket többnyire kerek évfordulókhoz kapcsolódva állították föl: Ady, Bartók, Balázs Béla, Csokonai, Csontváry, Derkovits, Kodály, Szent-Györgyi Albert és mások szobrai ebbe a sorozatba illeszthetõk. Érthetõen a 20. század jelentõs személyiségei közül válogattak. Az emlékcsarnokot ezekben az években Ürményi József eltűnt domborműve 27 nem emlékhelyként, hanem inkább idegenforgalmi- városképi látványosságként népszerűsítették.

Werbõczy István egykori domborműveWerbõczy István egykori domborműve

A rendszerváltáskor már nyílt vita tárgya lehetett a panteon körüli fejlesztések ellentmondásossága, az alapításkor lefektetett szándékok ellehetetlenülése. A demokratizálódó közéletben egymást érték a javaslatok, kinek kellene emlékművet állítani az árkádok alá, s ki mindenkit kellene onnan eltávolítani. A Szegedi Városvédõ Egyesület – érezve a veszélyt – beadvánnyal élt a városi önkormányzat felé, amelynek eredményeképpen 1997-ben újjáalakult a Nemzeti Emlékcsarnok fejlesztését felügyelõ bizottság, az egyetem, a püspökség, a tudományos akadémia, illetve a városi önkormányzat prominenseibõl, delegáltjaiból. Feladatául szabták, „hogy kijelölje a magyar nemzeti szellemnek azokat az elhunyt legkiválóbb képviselõit, akinek emlékét még a Nemzeti Emlékcsarnokban megörökítésre méltónak tartja. Továbbá felülvizsgálva a meglévõ szoborállományt, tegyen javaslatot az esetleges eltávolításra szánt alkotásokra”. Ez a testület volt hivatott rendezni a szoborcsarnok évtizedekig parttalanul alakult emlékmű-állományát, illetve a további fejlesztéseket koordinálni. A Nemzeti Emlékcsarnok eredeti alapítványát figyelembevéve a panteonba kerülõ nagyságok létszámát ismét 100 fõben határozták meg. Jól érzékelték, hogy az egyetemi tudósokat ábrázoló alkotásokból – amelyek jellemzõen a kilencvenes évtizedtõl kerültek a szoborcsarnokba – önálló és egységes elvek szerint megvalósuló emlékhelyet kellene létesíteni, de máshol.

Báró Eötvös József és Trefort Ágoston eredetileg elhelyezett kettõs domborműveBáró Eötvös József és Trefort Ágoston eredetileg elhelyezett kettõs domborműve

Az azóta eltelt idõszak mégsem hozott lényeges változást. Maradt minden a helyén, a rossz művek éppúgy, mint a vitatható okból elhelyezett emlékművek. Míg korábban, a nyolcvanas évtized beköszöntéig jellemzõ volt, hogy a hazai szobrászat élvonalába tartozó szobrászok művei által bõvült a panteon, azóta kizárólag helyi művészek kaptak megbízásokat az emlékszobrok tervezésére. Természetesen akadnak jó, sõt, kiváló munkák is ezek között, de megbomlott ezzel a hazai szobrászat kortársi reprezentációja. Sajnálatosan túlsúlyba kerültek az ötlettelen megoldású, pénzszűkében született domborműves emléktáblák és a középszerű, szobrászati kvalitásokat alig képviselõ emlékművek. Kedvezõ változás ugyanakkor, hogy ma már eredeti szerepkörébe helyezve kezdi szemügyre venni a közönség az emlékcsarnokot. Gyakoriak a megemlékezések, koszorúzások, Petõfi szobra pedig a március 15-i megemlékezések kultuszhelyévé lett. Néhány eltávolított szobor – Mária Terézia, I. Ferenc József – visszakerült a helyére, ez vitákat váltott ki. Régi adósságát törlesztette a város, hogy az elsõk között állították helyre az Egyetemalapítók emlékművét.

Bízhatunk benne, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Arra is figyelnünk kell, hogy ne csak a szabadtéri játékok idején, hanem folyamatosan sor kerüljön a szobrok tisztítására, karbantartására, hiszen a város kiemelkedõen fontos kulturális-művészeti értéke a szoborcsarnok, a gyűjteményeket, emlékhelyeket megilletõ gondozásra, karbantartásra lenne szüksége. A galambok okozta károk ma már számos mű esetében maradandó károsodást okoztak, a legtöbb alkotás pedig restaurálásra szorul.